* 2022. 02. 04. * szerző: MJB *
“Az oltatlanok veszélyesek?” kérdését érthető aggodalom szüli, mert felmerül, hogy az oltottaknak veszélybe kerülhet a “személyes biztonságához, az egészséghez való alapjoga”. Ezért elkezdtük társadalmunkban kényszeríteni az oltatlanokat, el kívánjuk venni tőlük a “testükkel való rendelkezés alapjogát”. Komoly, rendezetlen, megoldandó társadalmi kérdés, az “alapjogok ütközésének” esete. És szem előtt kell tartanunk azt is: a mostani speciális helyzetben hozott döntésünk ki fog hatni a jövőre is. Melyik alapjog előbbre való?
Amikor a “kényszerítések” drasztikus mezejére lépünk, bizonyítanunk kell azt, hogy ez szükséges és arányos, valamint azt, hogy nincs alternatívánk. Ez jogi és erkölcsi kötelességünk, komoly és sajnos kikerülhetetlen munka. Látnunk kell, hogy amikor a járvány összes problémáját az “oltottság kérdésévé” degradáljuk, akkor a bonyolult feladatnak csupán egy apró részkérdésével foglalkozunk: a járvány tüneti kezelésének egyik módszerével, az oltások hatékonyságával. De már annak biztonságosságával se nagyon.
Ez a fajta szűk szempontból való vizsgálódás rögtön arra vezet minket: “ha itt valaki felelős, hát akkor azok az oltatlanok!” Ez hatalmas hiba. Olyan hiba, ami kizárja az eshetőségét is annak, hogy mélyebben megismerjük a járványt, a kiváltó okokat, globális helyzetet, stb. Ezzel elzárjuk magunkat a helyes válaszoktól is. Ez nem csupán vakcinahatékonysági kérdés. Olvassuk el Peter Selg német pszichiáter rövid könyvét: Valóságértés. Az aktuális járványhelyzethez való hozzáállásunkon, a gondolkodásunk és párbeszédünk színvonalán tud talán javítani!
Fejlődnünk kell. Mert ebben a komplex helyzetben nem csak alapjogi kérdések merülnek fel. Hanem például… mi is a kollektív büntetés? Mi is a diszkrimináció? Ez utóbbiról gyakran hallani, hogy az oltatlanok megkülönböztetése nem diszkrimináció, mert ez a szabad döntésüktől függő állapot. Ha ezt kijelentjük, akkor innentől kezdve nem számíthatjuk diszkriminációnak valakinek a választott vallása miatti megkülönböztetését, de egy nőnek is mondhatjuk nyugodtan: nem vesszük fel, mert mi van, ha szabad döntése okán (mondjuk gyereket akar) megkárosítja a céget? Remélem érthető: csak azt szeretném jelezni, hogy rendkívül bonyolult, sok párbeszédet igénylő társadalmi feladat előtt állunk most, mikor az oltatlanokat kényszeríteni kezdjük. Ezeket a nehéz párbeszédeket nem tudjuk már kikerülni, még akkor se, ha befut egy “minden jelenlegi, sőt jövőbeli variánssal leszámoló” szuperoltás, vagy egy “100 %-os vakcinahatékonysági tanulmány”.
A veszély léptékét pontosan definiálnunk kell, érthető és követhető, ellenőrizhető mutatókhoz kötnünk. Ez demokratikus kötelességünk. Ma pontosan miért van vészhelyzet? A fertőzöttek száma, az átadási ráta miatt? Gondolom önmagában ez nem lehet indok, valószínűleg a betegség mortalitása lehet a fő mérő? Vagy a kórházi ágyak telítettségi arányait nézzük? Kissé aggasztó a jövőnkre nézve, hogy majd két év vészhelyzet után még mindig nincs definiálva, hogy mikor lehet kikiáltani és mikor nem? Az intézkedések bejelentésekor még tisztában voltunk vele, hogy “példátlanok a rendszerváltás óta eltelt harminc év történetében”. De ma már mintha senkit se érdekelne, hogy fél évekre hosszabbítjuk, pedig ez jogosan veti fel a kérdést: most akkor az oltás működik vagy sem? Majd két éve nem élünk demokráciában, és nem tudjuk, pontosan miért. Remélem nem a bulvárhírek pánikkeltő hatásaihoz igazítjuk ezt a társadalmi döntést.
Egészen elképesztő, hogy jelenleg kész tényként tekintünk arra, hogy egy év múlva is vészhelyzet lesz: a novemberi rendelet értelmében akkor rúgjuk ki véglegesen a most csak fizetésnélküli szabadságra küldött oltatlanokat. Akkorra bizonyos lesz minden az oltások hatékonyságát és “alternatíva nélküliségét” illetően? És ha közben elmúlik a vészhelyzet? Azzal már ne is számoljunk? Rendezkedjünk be hosszú távra, hiszen mindenféle bizonyíték vagy magyarázat nélkül már úgyis kezdünk hozzászokni: “a járványok évtizede jön“?
Úgy gondolom, hogy “az oltatlanok veszélyesek-e?” kérdés olyannyira összetett egyéni téren is, hogy képtelenség rá jól válaszolni. A megbetegedésben olyan sok tényező játszik szerepet (táplálkozás, kor, pszichés állapot, immunrendszer, korábbi vagy meglévő betegségek, káros szokások stb.), hogy oltottsági állapota nem tudja egyértelműen definiálni az egyén kórházba kerülésének esélyeit. Lehetne olyan helyzet, de most nem ez van.
Ha mégis ilyen mérésekkel kívánunk most kényszerítéseket igazolni, akkor társadalmilag veszélyes terepre érkeztünk. Mihez kezdjünk az “X-szer védettebb” oltottal, ha “Y-szor veszélyesebb” mennyiségű cukrot eszik meg egy nap? Lehet hogy több eséllyel terheli a kórházainkat? Vagy “Z-szer veszélyesebb másokra”, mert kocsival, és nem pedig busszal jár munkába: szennyezi a levegőjüket? Valóban pontgyűjtő kártyákat akarunk magunknak, hogy megtudjuk: kit kell kirúgni és kit nem? Ki is veszi el pontosan ki elől a kórházi helyeket? A kórház azoknak van fenntartva, akiknek kevés a “büntetőpontjuk”? Ingoványos terep, megválaszolhatatlan kérdések veszélyes erdejébe vezet.
